📖 Nyári tábor 1994

(Részlet Fábry Szabolcs: Csapatparancsnokságom története címû írásából)

Ebben az évben nyáron az őv-képzés mellett a csapatban két nagy nyári dologra koncentráltam. Az egyik a csapattábor, ahol az volt az alapelvem, hogy a szülőknek is mutassuk meg, milyen a cserkésztábor, lássák meg, hogy gyermekük tud mosni, mosogatni és legeslegelső sorban, hogy egy jó közösségben mennnyi értéke van kamasz lányuknak, fiúknak. Először szerveztünk hát tábori nyílt napot és mint ilyen szempontból új kezdeményezés és cél, úgy döntöttem, hogy az 1994-es csapattábor legyen közel Veszprémhez, ezért Bakonynána és Jásd között, a Vadalmás-rét (az őv-képzések helyszíne) adott otthont a csapattábornak. Emlékszem, az időjárás brutálisan próbára tette frissen végzett őrsvezetőinket, mert a tábor olyan viharral indult, hogy az ásónyomnyi sátorárkok kisebb patakokká duzzadtak, úgy kimosta őket a nyári dézsából ömlő eső. Helyt álltak, büszke voltam rájuk...
Ez volt az első, külsőségeiben is profi nomád-táborunk. Fából épült zuhanyzó, profi latrinák, földbe ásott dakotatűzhely (ezt aztán minden évben megépítettük és használtuk) stb.

A másik fontos célom volt, hogy valahogy "megajándékozzam" valamivel azokat az "idősebb" csapattagokat (értsd 14 évnél idősebbek), akik a kezdetektől hűséggel kitartottak a csapat mellett és segítették a 92-es mélypontból újraéleszteni a Bátorkeszit. Azon gondolkoztam, hogy nekem mi volt az elmúlt évek legnagyobb ajándéka és rájöttem, hogy sok szempontból Erdély az. Akkor már sokadszor voltam kint (először a 80-as években szülőkkel), a rendszerváltást követően barátokkal, haverokkal, Lucával Erdélyben. Gondoltam, szervezzünk egy "rovertábort" Erdélybe.
Főiskolán megismert nagyon jó barátommal, Bálint Gáborral (ő is cserkész, aktív vezető volt a dunavarsányi csapatban 2000-ig) 1994 Pünkösdjén kimentünk saját szakállunkra Csíksomlyóra és előkészítettük egyúttal a rovertábort. Legnagyobb meglepetésemre a szülők pozitívan fogadták az ötletet és elengedték 23 éves fejemmel velem a csapat előbb említett korosztályát, ahol sokan voltak még 18 év alatt.
Ne feledjük, a 90-es évek elején nem volt természetes, hogy Erdély egy jó hely, sőt... Sokan féltek tőle közvetlen ismerőseim között is. Akkor még nyoma sem volt a mobiltelefonnak, Erdélyben még vezetékes telefon is csak úgy volt, hogy órákat kellett várni a nemzetközi kapcsolatra.

Utólag még valamit megvallhatok. 1994 tavaszán visszatértek a hatalomba a szocialisták (a rendszerváltás előtti régi uraink). Engem ez nagyon megrendített, de úgy gondolkoztam, hogy egy Erdély világnézetben, értékrendszerben is sokat ad majd a rám bízottaknak, mindenféle szavak, ideológiai frázisok nélkül táplálódik beléjük a magyarság szeretete.
Sikerült támogatókat találni a célhoz és busszal mentünk ki Székelyföldre közel 25-en 15 napra Veszprémből. Jött velünk néhány civil is és az odaúton ill. a hazaúton a busz maradék helyét főiskolás társaim töltötték fel (a kint tartózkodás alatt nem voltak velünk, külön töltötték a 15 napot). Útvonalunk volt: Nagyvárad - Kolozsvár - Korond - Csík - Gyimes - Tusnád - Barót - Marosvásárhely - Kolozsvár - Nagyvárad. Szálláshelyeink voltak: Korond (Árcsói fogadó udvara), Gyimes, Jávárdi-pataka (a falutól jó két órányi járásra) - Tusnád (Ferencz András bácsi udvara) - Barót (Erdőfüle, Farkasmező, egy erdészház villany, víz nélkül, a Kormos-patak mentén).

Három különleges történet Erdélyből A gyimesi csángó cserkészek kihívtak focimeccsre minket. Tudni kell, hogy nagyon büszkék voltunk focitudásunkra és nálunk az átlag korosztály 16-17 év volt, náluk 13-14 év. Megbeszéltük, hogy vigyázunk rájuk és majd visszafogjuk magunkat és 1-2 góllal verjük csak meg őket... Úgy kikaptunk, mint a huzat... Ráadásul egy óvatlan pillanatban (biztos a vereség miatt lankadt figyelmünk) a csapatzászlónkat is ellopták, amit csak a gyönyörű, csángóviseletes szentmisén adtak vissza ünnepélyes keretek között. Berszán atya azóta felépítette iskoláját, ami ma már gimnázium és a távoli Moldvából is járnak oda csángó gyerekek iskolába...
A másik kaland Kovách Janihoz kötődik. Valami miatt (bár le kellett adni) Jani magánál tartotta az útlevelét, sőt: Tusnádon a strandra is elvitte. El is vesztette... Nagy nehezen elmondta és jelezte, hogy ő majd Csíkszeredán megoldja (vonattal 20 perc, szinte színmagyar megyeszékhely) szabadnapon. Bementek (természetesen volt minden kis csoporttal egy 18 évnél idősebb cserkész is mindig) szabadnapon Szeredába, de nem sikerült elintézni (ezt mondjuk sejtettem, hiszen akkor még csak Bukarestben volt követség, konzulátus pedig még nem nyitott ki újra Kolozsvárott).

Hagytam, mert láttam, hogy nem nyugszik meg, ha saját fülével nem hallja: ezt csak Bukarestben lehet elintézni. Szomorúan jött(ek) meg Csíkszeredából és elhatározta, hogy elmegy Bukarestbe. Ezt határozottan megtiltottam neki, mert tudtam, hogy záróállomásunkon (Baróton) élő régi, jó (azóta is ápolt kapcsolat) barátaim segíteni fognak, meg fogjuk oldani közösen a problémát. Jani azonban lelépett és vonatra szállt. Mint kiderült egymástól 10 percnyi eltéréssel jön a Bukarest - Zilahi gyors és a Zilah - Bukaresti gyors. Ezen a napon a román főváros felé tartó késett, bejött hamarább a Zilah felé tartó. Akkor még nem mondták be magyarul a vonatokat, csak a nagyobb helyeken és magyarul nem is voltak kiírva az állomások (ma már ahol 20%-ot meghaladja a magyarság, ki kell írni, be kell mondani magyarul is a vonatokat). Szóval Jani felszállt és nagy nyugodtan elindult Zilah felé. Amikor a vonat másnap megállt és leszállt, látta a kiírást, de azt hitte, hogy ez valami előváros (Zilahnál amúgy nagyon kint van az állomás, tavaly jártam ott családommal, eszembe is jutott a történet). Mivel Jani jól megjegyezte a cserkészeten tanultakat, az sem döbbentette meg, hogy hall magyar szót, hiszen tudta, hogy Bukarestben szép számmal élnek, dolgoznak, magyarok. Okosan döntött, mert azt is hallotta, hogy Bukarest nem a legbiztonságosabb hely (hozzáteszem, mára sajnos Budapesten rosszabb a helyzet!). Vett hát egy helyi magyar lapot, abban felcsapta a MALÉV kirendeltség hirdetését és nagy bőszen kérdezgette az embereket, hogy hol az Európa Hotel (a hirdetésen szerepelt: a kirendeltség itt és itt, ezen a címen található, az Európa Hotellel szemben...). Gondolta, ott kér segítséget. Ez alapvetően jó gondolat volt - nincs ezzel semmi gond...

Mi persze ezalatt semmit nem tudtunk Janiról, kerestettük, de a rendőrségen (ahogy nálunk is) csak 24 óra után adják ki a körözést. A helyi barátaink mozgósították bukaresti ismerőseinket (akik nem nyugtattak meg, mert felvázolták, az is előfordulhat, hogy Janit kifosztják). Szóval vártunk és kétségbe voltunk esve (Ambrus Lilla zokogott, a lányok többsége sírt, a fiúk pedig riadtan néztek rám, most mi lesz...). Janival volt az Úr. Egy zilahi magyar elmondta neki, hogy Budapesttől 400, Bukaresttől pedig 900 km-re van. Miután kikérdezte, felrakta egy vonatra, ami Barót felé tartott és lelkére kötötte, hogy Ágostonfalván szálljon le (Baróthoz legközelebb eső vasútállomás) és kérjen segítséget. Mivel Ágostonfalva az Olt folyón túl fekszik (Székelyföld nyugati határa), szinte tiszta román falu. Jani leszállt, de szerencséjére az egyetlen magyar vasutasba botlott bele a helyi állomáson, aki már tudott a dologról (Székelyföldön gyorsan terjednek a hírek), így Jani megkerült. Mindennél nagyobb volt az örömünk.
Szánya Gergővel úgy döntöttünk, hogy hazahozzuk Janit. Úgy okoskodtunk, hogy egy csomagba fogjuk a határon odaadni az útleveleket, egyenruhában leszünk és vagy végignéz minket a határőr egyenként vagy nem. Ha nem, akkor Luca hazahozza a brigádot, mi Gergővel és Janival visszamegyünk Bukarestbe és a követségen jelentkezünk. A "vagy nem" jött be, megint megsegített a Jóisten, a románok csomagba pecsételtek az útlevélbe, nem vizsgálták meg egyenként a társaságot (bár a sofőr a magyar oldalon el kezdett okoskodni, de szinte ráparancsoltam, hogy hajtson, majd vállalom a felelősséget). Utólag tudtam meg, hogy a román hatóságok az átcsempészési kísérletért akár büntetőeljárást is kezdeményezhettek volna börtönbüntetéssel megtetézve természetesen rám, a csoport nagykorú vezetőjére (Jani még nem volt akkor 18). A "bünti" nem maradt el, elhanyagoltam az utóvizsgákra való készülést, egy évvel meghosszabbodott a főiskolám (egyházi énekből! elmeszeltek évismétlésre...).

A harmadik sztori a medvelesés volt. Röviden: ahogy említettem, a korábbi években már sokszor jártam Erdélyben és tudtam, hogy a tusnádi Mókus bár (mai napig megvan!) mögött, ahol a Szt.Anna-tó felé eső erdő kezdődik, van egy garázs (a néhai diktátor, Ceausecsu volt villája mellett) és ennél a garázsnál minden este megjelenik egy medve bocsaival. Magam is többször láttam "őt", hiszen a turisták szoktatták oda, vittük neki az ennivalót, jó szagos sajtokat, ő pedig lejött. Mi, turisták megnézhettük őt 10-20 méteres távolságból. Nagyon jó fej volt, körbeszimatolt, megnézte az embereket és mielőtt falatozni kezdett volna, jelt adott bocsainak (halk mormogás). Azok előrohantak, játszadoztak, hemperegtek és lakmároztak. Az anyamedve a végén szállt be az ingyen vacsiba. Nos ezeket a medvéket 1993 nyarának végén kilőtték vagy elkábítva elvitték őket állatkertekbe. Ennek oka az volt, hogy számos példányuk a szezon végeztével továbbra is lejött, de mivel a villa mellett nem talált ennivalót, beljebb ment a városba, nem kis riadalmat és háborgást okozva.

1994-ben a cserkészeimet jól befűtöttem. "Megyünk medvét nézni!" Szétfagytunk, éjszakáig ott voltunk, de néhány macskán kívül egyetlen állat sem jelent meg...

Fábry Szabolcs

cserkésztiszt