– avagy új zakó és a hiúság, mint Istenterv –
Írta: Fábry Szabolcs cst., alapító (cspk 1992–1999)
1990 nyarán nem volt kedvem elmenni templomba. Igazából konfirmáció után csak „sátoros” alkalmakon mentem, mentünk a családdal templomba, de mivel válófélben voltak szüleim, édesanyám újra felfedezte magának a vasárnapokat. Az persze az igazsághoz tartozik, hogy a rendszerváltás előtti fél évtizedben, ha tanáraim, esetleg diáktársaim a kommunista toposzok szerint nyilvánultak meg az egyházról, mindig szót emeltem annak védelmében. Ennek leginkább Vajna Lajos veszprémi lelkipásztor (Lajos bácsi, ahogy mindenki hívta őt) volt az oka, pontosabban az ő személyisége, amely konfirmandus éveim alatt hiteles és szeretetteli példaként rögzült bennem.
Nyár volt tehát. Hajnalban értem haza egy balatoni disco-buli után. Édesanyám már, én még fenn voltam, amikor belépve lakásunkba, anya megkérdezte, hogy elmegyek-e vele templomba. Zsigerből nemet mondtam, aztán átgondoltam, hogy milyen jól áll az új zakóm farmerral, zokni nélkül hordott hegyes orrú fekete cipővel (Cure-korszak), kellően polgárpukkasztó, csinosak a lányok a karzaton, így hát igent mondtam a szülői kérésre végül. Én lepődtem meg legjobban, amikor a templom után kilépve Lajos bácsi megszólított, hogy van-e kedvem az alakuló cserkészcsapathoz csatlakozni. Annyira meglepődött 19 éves önmagam, hogy számít rám a tiszteletes, hogy azonnal igent mondtam.
Az első foglalkozásra írásos, lakásunkon landolt meghívást is kaptam, így hát szeptemberben ott voltam az alakuló ülésen.
Ott voltunk tehát az első foglalkozás(ok)on, mint alapító tagok: Ambrus Lilla, Cseh Anikó, Cseh József, Csillag Feri, Fábry Szabolcs, Gaál Botond, Hajnal Virág, Kovách Jani, Jády Á. Luca, Jády Bea, Kaszás Edina, Máthé Tamás, Molnár Zoltán, Molnár Zsuzsanna, Patona Bálint, Rák Viktória, Schultz András, Schultz Eszter, Szikra Andrea, Szabó András, Szabó Gyuri, Szánya Gergő, Szentmarjay Tibor, Tóth Lívia, Tömöry Gyöngyvér, Török Mátyás, Veress Dániel, Veress György megbízott parancsnok. Rájuk emlékszem, elnézést, ha valakit kihagytam. És persze Vajna Lajos, az alapító-lelkipásztor. Gaál Botondot leszámítva mindannyian – kiegészülve néhány évközben bekapcsolódóval – 1991-ben fogadalmat tettünk. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Vajna Lajos Dömsödre még 1990 nyarán néhány alapítót (pár főt) egy kedvcsináló hétvégére is elvitt.
Az igazsághoz tartozik, hogy hármas motivációm is volt. Egyfelől anyai nagyapám (1984-ben hunyt el) időnként mesélt a Gyökössy Endre őrsvezetőségéről, a legendás újpesti 33-as Vízicserkész-csapatról, amelynek ő is aktív tagja volt. A másik motiváció a hölgyek voltak, hiszen az akkor már működő veszprémi (újraindult) 126. sz. Szent Imre Cscs Koltay Erikája valamint harmadik kedvcsinálóként a rendszerváltás konzervatív-reneszánsszal kecsegtető hangulata is arra ösztönzött, hogy kipróbáljam a cserkészetet, ahova személyre szóló meghívást kaptam a veszprémi tiszteletestől.
Megbízott őrsvezető lettem koromnál fogva, őrsöm (őrsi naplót mai napig őrzöm, ami gyakorlatilag csapatnaplónak is beillik) a Portyázó őrs lett. Minekutána elsőként tettem fogadalmat a szentimrések tavaszi táborában (hogy legyen, aki fogadalmat tett cserkész a mi, késő tavaszi/kora nyári 1991-es fogadalomtételünkkor), az őrsvezetés és a felelősség egyre erősebb meghatározó ereje elkötelezett a cserkészcsapat teljes felvállalására. Sajnos az első nagytáborba nyári munkáim (érettségi után egy évvel voltam, főiskola előtt két esztendővel) miatt nem juthattam el (Debrecen, református cserkészvilágtalálkozó), de édesapám akkor még meglévő telkén helyet biztosítottunk az új, kutyaól-szerű sátraink kipróbálásának és egyúttal egy előtábornak is (Balatonfüred, Bocsár-hegy). 1990–1991-ben igyekeztem a Bognár-féle cserkészkönyv alapján a lehető legalaposabban, a lehető legcserkészszerűbben foglalkozni az őrsömmel.
1991–1993 között meg kellett küzdenem a cserkészetért. Főiskola előtt, érettségi után nyomdaipart tanultam, de a havi egy veszprémi és kettő budapesti elméleti oktatás mellett kötelező volt dolgoznom a veszprémi nyomdában is. Három műszakban. Elvégeztem a gillwell-típusú segédtiszt-képző tábort, 1992–1995 között az őrsvezető-képzés raj- illetve három alkalommal táborparancsnoka lehettem. A korábbi hobbijaimmal felhagytam, baráti társaságoktól eltávolodtam, Luca lett a párom hét éven keresztül, és a Fradi-meccsek is minimálisra redukálódtak. Minden energiámat és szabadidőmet a cserkészetnek szenteltem, lendülettel és szívvel szolgáltam, mivel élveztem Lajos bácsi bizalmát és láttam, hogy Veress György távolságtartása ellenére is számít lendületemre. 1992-ben, a Nagyrákos melletti megrendezett csapattáborba, mint frissen végzett segédtiszt (és tpk-h.) érkeztem, és amit csak lehetett, igyekeztem adaptálni a csapat életébe. Nem volt könnyű. Két okból sem: a debreceni emléktábor sokakban hagyott kellemetlen, negatív emlékeket a sárga-csíkosokról (segédtisztek, tisztek), azok stílusáról. Később értettem meg (Sinkovits Ferenc színművész visszaemlékezései ill. saját tapasztalatok), hogy sajnos a rendszerváltás után sok keresztény ifjúsági közösségbe, konzervatív közösségbe nem csak olyanok érkeztek, akik szolgálni jöttek, hanem olyanok is, akiket nem építeni küldtek. A másik ok, hogy parancsnokunk nem végzett el vezetőképzést, nem tulajdonított nagy jelentőséget a baden-powelli (Bi-Pi) tábornapirendnek, táborrendnek, táborozási rendszernek, de mentségére írom/mondom, hogy hagyta, hogy ezeket körültekintően adaptálhassam az általa megszervezett tábor körülményei közé (táborkörlet, zsineges táborépítmények, napiparancs, jelmondat, jelszó stb.).
Sajnos 1992 őszétől mintegy fél évre kiestem a csapat aktív életéből. A nyomda bevezette, ránk, érettségizett tanulókra is a három műszakot, hétvégi munkavégzéseket (igaz, meg is fizette), és mivel szülei válása miatt egyedül maradtam Veszprémben, rá is szorultam a pénzre. Nem tudtam foglalkozásokra járni. Csapatkarácsony előtt jutottam el egy foglalkozásra. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy velem együtt heten vagyunk a korábban megszokott mintegy 25 rendszeresen járó cserkész helyett a parókián. Emlékszem a többiekre: Ambrus Lilla, Jády Luca, Jády Bea, Szikra Andi, Patona Bálint, Csillag Feri. Elmondták, hogy Gyuri bá az elmúlt hónapokban külföldi kutatómunkát vállalt (építkezett, sok gyermekük volt), a csapat többi tagja már nem jár cserkészetre. Elkeserítő volt látni.
Végiggondoltam: miért végeztem segédtiszt-képzést? Tényleg felvételizni akarok-e főiskolára (tanító-hittantanár szakra)? Komolyan veszem-e a cserkész- és a segédtiszti fogadalmaimat? Miután megválaszoltam magamnak a kérdéseket, odaálltam főnököm elé a nyomdába, és közöltem vele, hogy mint diák, nem vagyok köteles éjszakázni, hétvégézni… És nem is fogok. Főnököm – említsük meg a nevét, mert köszönettel tartozom neki –, Nagy Éva közölte, hogy igazam van, de akkor megvonja az ösztöndíj-kiegészítést (többet kerestem, mint többdiplomás édesanyám a hétvégi és éjszakai munkákkal). Mondtam neki, hogy nyugodtan vonja meg, de engem csak délelőttökre osszon be. Így történt. Majd, amikor valamelyik Veszprémi 7 Nap-hetilapban olvasott a cserkészetről, rólunk, 1-2 héttel később magához rendelt és megkérdezte, hogy tényleg felvételizni akarok főiskolára és tényleg hétvégén cserkészkedem. Hallva válaszomat, visszaadta a teljes fizetést, csak hétköznap délelőttökre osztott be, mint nyelvtan-tanár segített a felvételi felkészülésben (háromszoros volt a túljelentkezés Nagykőrösre), sőt: engedte, hogy – talán az országban első csapatként – ne csak körlevelet, cserkészanyagokat nyomtassak, fénymásoljak (akkor még fénymásoló sok munkahelyen sem nagyon volt), hanem csapatújságot is később (ennek lett szerkesztője Tibu és Jani – de ez későbbi történet) Veszprémi Liliom címmel.
Nem volt más hátra, mint odaállni Lajos bácsi és presbitérium elé (ld. Vajna-házaspár, életinterjú, 110. valamint 114–117. oldal, link itt: Vajna Lajos és Vajna Lajosné életútinterjúja), hogy jelentkezzem: újraszervezném a cserkészcsapatot.
Az engedélyt megkaptam, és végiglátogattam minden alapító-cserkészcsaládot. Tóth Lívin kívül (ő már országos hírű atlétikai pályát kezdett el) minden alapító megjelent, újra cserkészinget húzott. Persze, a külföldön dolgozó Máthé Tamás, a felvételikre készülő vagy már felvett legidősebb roverek minden heti aktivitást már nem tudtak vállalni, de háttérben és számos programban rájuk is számíthattam (buszos kirándulások, próbáztatások, rovertáborok a Kárpát-medencében, csapattábori közreműködés).
Jády Luca is elvégezte a st-képzést, többeket őrsvezető-képzésre vittem, a protestáns tagozat osztályait (1–4. osztály) végiglátogattuk, nem csak a gyerekeket órán, hanem a szülői értekezleteket is, toborzó kiadványokat készítettünk, elindítottuk a Veszprémi Liliom havilapot, csapatkörlevelet, így a csapatlétszám 1993 nyarára stabilizálódott, új tagokkal bővült és 1993 őszétől lett kiscserkészrajunk is Ambrus Lilla, Csillag Ferenc vezetésével. 1993–1999 között a csapatlétszám 70–75 stabil tagra (kiscserkészekkel együtt) bővült, további 15–25 roverre (főiskolás, egyetemista korosztály) számíthattam alkalmanként, évi pár alkalommal, ahogy azt írtam már.
Főiskolára kerülve átálltunk a szombati foglalkozásokra (akkor tudtam hazajárni Nagykőrösről, amit a gyülekezet a vonatjegy megtérítésével támogatott), hogy péntek éjjel vagy szombat hajnalban megérkezzem Veszprémbe, vasárnap istentisztelet és Lucáéknál eltöltött ebéd után visszainduljak a főiskolára, ahol édesanyámat érintve (Buda) vasárnap este vagy hétfőn hajnalban „landoltam”. Bevezettük a klasszikus őrsi rendszert a krisztinavárosi cserkészcsapatnál látott, de csapatunkra szabott, kiegészített aktivitási pontrendszerrel. A cserkészteremben kitett nagy táblázatban a cserkészek nevei függőlegesen őrsönként, oszlopban sorakoztak. Nevük mellett négyzetecskék sorakoztak vízszintesen. Ezeket kellett színekkel megtölteniük. Zöld volt a foglalkozások látogatása, fekete az istentiszteletek látogatása, piros a kirándulások/évközi portyákon való részvétel, sárga a gyülekezeti és közösségi szolgálat jele. Ezeknek pontértékük volt. Mindegyikből megvolt a minimum (pl. minimum 15 foglalkozás, minimum kilométer, stb), de ha mindenki teljesítette a minimumot, akkor az még kevés volt. A minimum összpontozáshoz hozzá kellett tenni valamelyikből pluszokat, így jött össze annyi pont, amennyi a cserkészt feljogosította a próbázásra illetve a nagytábori részvételre. Persze, a roverektől kevesebb pontot vártunk el. Megemlítem, mert a csapatéletet jellemzi, hogy közösségi szolgálatnak számított a vasárnapi istentisztelet alatti gyermekfelügyeletben való közreműködés, istentisztelet utáni teaházban való szorgoskodás, újságszerkesztés, cikkírás, portya- vagy táborelőkészítésben ill. próbáztatásban, kiscserkész-tanyázásban való közreműködés, cserkészbál szervezésében vagy betlehemezésben való közreműködés stb. – azaz bármi, ami a cserkészcsapat életét nem alapműködés-szinten (azaz nem őrsi- vagy rajfoglalkozás megtartása, azon való részvétel) szolgálta.
Mindebből kiderül, hogy a szombati foglalkozások (csapatszinten áhítattal kezdődött, őrsönként foglalkozás, ritkábban rajonkénti foglalkozás külön-külön őrsönként, rajonként, majd csapatszinten közös játék) minden esetben a parókián és/vagy annak udvarán voltak. Az őrsök az áhítat után a nagyterem, kistermek zugaiba ill. jóidőben az udvar zugai vonultak, majd játékra visszatértek.
A csapatéletet meghatározták az őszi és tavaszi hétvégék, portyák, évközi csapat-, néha raj- vagy őrs-szintű portyák. Helyszíneikről és jellemzőikről külön írásban írtam (Visszapillantások c. dolgozatom), ahogy a táborokról is. Itt azért néhány dolgot kiemelnék elvi és oksági szinten ill. kronológiai sorrendben. Az őszi hétvégék és a tavaszi hétvégék közösek voltak a kiscserkész-rajjal. Az őszi hétvégék alapvetően az új tagok beszoktatását, kedvcsinálását szolgálták, a tavaszi hétvégék (mindig portyáknak hívtuk őket) a próbázásokat (újoncpróbák, egyéb próbák). Ezek mindegyikét szűkebb pátriánk megismerése okán a Bakonyban, Balaton-felvidéken tartottuk. Ugyanez az elv vezérelt bennünket a kiscserkész-tanyázások 1994-től történő megszervezésében, amelyeket épületben szerveztünk, általában 4–5 napos hosszú hétvége-jelleggel. Mellettük évről évre megszerveztük a téli portyát, az éjszakai portyát (ez a III. próba része volt) és egy idő után a csapat februári buszos kirándulását (Bátorkeszi, Szeged, Sopron, Nagykőrös).
Csapattáborainkról (10–12 nap) és azok előkészítő tavaszi hétvégiről, előtáborairól röviden írok itt, hiszen azokról is írok a Visszapillantások c. dolgozatomban. Céljuk az ország egy-egy tájegységének megismerése és természetesen a cserkészév megkoronázása, ahogy azt Bi-Pi és számos vezető, vezetői kiadvány megfogalmazza. Mindig igyekeztem a klasszikus cserkésztábor-élet, a 24 órás portyák mellett egy-egy városnapot városnyomozó-játékkal, stranddal is beiktatni a táborprogramba. Általában egyszer elmentünk a közeli falu református istentiszteletére, és általában a másik vasárnapon (amikor volt nyílt nap, annak keretében) tábori istentiszteletet tartottunk a táborkeresztnél, tábori Úr Asztalánál.
1993 nyarát a Jósvafő és Szinpetri között, a Bolyamér-forrásnál töltöttük. Távol a falvaktól, két szülő segítségét itt még kértük (rovereknek külön kétnapos portya miatt). A tábor célja alapvetően az első, klasszikus BiPi-szerű tábor felépítése és megélése volt.
1994-ben Bakonynánán táboroztunk, az őrsvezető-képző tábor után, a Vadalmás-forrásnál. Annál is inkább itt, mert itt meg tudtuk mutatni magunkat az első nyílt napon a szülőknek, érdeklődő gyülekezeti tagoknak (1995, 1996, 1997-ben voltak még ilyen nyílt napok) illetve ebben az évben szerveztem Lucával egy kéthetes Erdélyi Rovertábort (buszos és sátorozós, részletek a Visszapillantások c. írásban). A Bakonyban éltük át az első komoly vihart, Erdélyben pedig Kovách Jani útlevelének eltűnése majd Jani engedély-nélküli útlevél-nyomozása illetve megkerülése, Jani „hazacsempésze” mellett 3×2–4 éjszakát töltöttünk Gyergyószentmiklóson, Korond-Árcsón, Gyimesközéplokon (Jávárdipataka, Lóvész), Tusnádfürdőn és az erdővidéki Erdőfüle melletti Kormos-patak mentén, ahol egy eljegyzési mulatságot is csaptunk.
1995-ben Zselicben táboroztunk, itt volt először a kisvasút (és az igásló) meghatározó kiszolgálója a tábornak. Ebben az évben vonult nyugdíjba Vajna Lajos és adta oda ajándékba cserkészingjét, mint – őt idézve – a bibliai Illés-palástot.
1996-ban a Millecentenárium apropóján Zánkán, a Gyermekvárosban táboroztunk a Veszprém és testvérvárosainak vándor- és nagytáborában illetve jó tucatnyian részt vettünk az ópusztaszeri nemzeti nagytáborban.
1997-ben Kistolmácson vertünk tábort a pécsi evangélikus- és a zágrábi magyar cserkészekkel. Utóbbiak több napot töltöttek családoknál a tábor után, majd mi jártunk a nyár második felében nem csak Zágrábban két napot, hanem a Póla (Pula) melletti, csak cserkészek számára nyitott Fraterska-sziget (minisziget Isztrián) táborhelyén bő egy hetet közösen a zágrábi magyar cserkésztestvéreinkkel.
1998-ban a bükki Hór-völgy, majd 1999-ben a zempléni Kemencepatak adott otthont táborainknak. Ebben az évben végeztem el Jády Lucával közösen a cserkésztiszt-képzést. Az első igazán szervezett, stabilan működő kiscserkész-őrsök tagjai az 1998-as és 1999-es csapattáborban vettek részt, addigra érték el többéves kiscserkész-életük után a cserkész-újoncévet és újoncpróbát, hogy a kiscserkész-tanyázások után igazi nagytáborba, csapattáborba jöhessenek. Ezen tábor után megrendítő búcsúztatást követően köszöntem el a cserkészcsapattól, hogy fél év múlva házasságot kössek, és több kanyar után végül 2001-ben Nagyvázsonyban telepedjek le, ahol 2004-ben családot is alapítsak.
Öltözeti alapelvünk: foglalkozásra, portyákra cserkészegyenruhát viseltünk. A portyákon nyáron persze nekivetkőztünk, de ha lakott terület közelébe értünk, előtte rendeztünk öltözetünket a szabályos megjelenés érdekében. Az egyenruha kötelező eleme volt a búr-cserkészalap ill. nagyon sokunk készíttetett ún. Trianon-pulóvert (gépi-kötött, fekete pulóver, középen, mellmagasságban a pulóver teljes kerületében piros-fehér-zöld sáv, néha elől sárga szentkoronás cserkészliliom).
Ahogy e sorokból kiderült, a táborok mellett is színes volt az 1990–1999 közötti időszak. 1992–1999 között vezettük be a máig élő húsvéthétfői cserkészlocsolkodás egész napos hagyományát (sok házhoz kellett eljutnunk, néha még cserkészapuka is kapott a szódavízből, vödör vízből…). Ebben az időszakban élő zenés cserkészbálokat szerveztünk a Szent Imre- és a IV. Károly-cserkészcsapatokkal közösen a rover-korosztálynak és a szülőknek. Volt büfé, műsor, élő zenekar (Nagykőrösről), nyitótánc és mulatság, tánc hajnalig, hogy a bevétel csapataink kasszáját gyarapítsa. A szolgálat mellett ugyancsak csapatbevételt szolgált a Veszprémi 7Nap segítségével meghirdetett betlehemes szolgálat. Az újságcikkre jelentkező (legtöbb esetben vadidegen) veszprémi családokhoz (és az igényt jelző cserkészcsaládokhoz is) elvittük Luca nagymamám betlehemes-leírásából (forgatókönyv megtalálható Szentmarjay-Kertész Lívi nyugger-csoportbeli megosztásában) összeállított, felfrissített betlehemes pásztorjátékát (vicces és egyúttal evangélium-üzenetre is hangsúlyt fektetve). De a Veszprémi Liliom is szépen fogyott az istentiszteletek után és az is mindig szolgálat volt, hogy a tavaszi, őszi portyákon, táborokon és a nyári táborokon mindig szolgáltunk a helyi, környékbeli református gyülekezet istentiszteletén zenés műsorral, cserkészismertetővel. A csapatkarácsony és csapatfarsang hagyománya szintén ezekben az években alapozódott meg, ahogy arra is sokszor volt példa, hogy szilveszterezni, házi bulit tartani is összejártunk a vezetői korosztályból. Nem véletlen, hogy több cserkészházasság született csapaton belül is, és csapatunk ill. más cserkészcsapat cserkésze között is.
A 486. sz. Bátorkeszi István Cserkészcsapathoz 1999 után már „csak” a legkisebb fiam, Lehel néhány éves cserkészélete; a 2020-as 30-éves találkozó és retróhétvége Igásló Központunkban történt megszervezése (Vajna Lajos utolsó „nyilvános szolgálatával”); valamint a fülei Vajna Lajos-emléktábla (2023) megszervezése kötődik aktívan.
Két idősebb gyermekem a Szent Imrében cserkészkedtek ugyancsak néhány esztendőt. Mindegyik, 1999. utáni cserkészkötődésben megtapasztalhattam Isten kegyelmét, Krisztus útitársaságát és a Szentlélek munkáját bőségesen.
Isten egy új zakóból, egy hiúságból induló gondolatból sokmindenen átvezetett 1990–1999 között. Számomra nagy öröm, áldásként élem meg, hogy 1999 után Papos parancsnokságáig vagy az alapítók és első évtized cserkészeiből vagy ezen első kiscserkész-őrsökből kerültek ki a parancsnok-utódok. Papos volt az első olyan parancsnok, akit nem ismertem mint cserkészt vagy kiscserkészt vezetésem idejéből, nem volt tagja az általam vezetett csapatnak. Viszont fiamnak volt őrsvezetője. Éppen ezért és ezzel együtt azt látom, hogy Isten ajándéka ő is, ahogy minden vezető az elmúlt több, mint három és fél évtizedből.
Hadd soroljam fel az első évtized vezetőit (dőlt betűvel a képesítés nélküli, megbízott vezetők):
Csapatparancsnok: Veress György (1990–1992), Fábry Szabolcs (1992–1999)
Csapatparancsnok-helyettes: Fábry Szabolcs (1990–92), Jády Á. Luca (92–99)
Megbízott vagy vezetőképzést végzett kiscserkész-vezetők: Ambrus Lilla, Csillag Ferenc, Jády Á. Luca, Jády Beáta, Kaszás Edina, László Lilla, Kovács Zsófia, ifj. Palotás József, Patona Bálint, Schultcz Eszter, Szikra Andrea.
Raj- és őrsvezetők, megbízott ill. vezetőképzést végzettek: Ambrus Lilla, Cseh József, Csillag Ferenc, Imre Dániel, László Botond, László Lilla, Kaszás Edina, Kertész Lívia, Kovách János, Kovács Ágnes, Mészáros Attila, Patona Bálint, ifj. Palotás József, Schultcz András, Schultcz Eszter, Szabó György, Szikra Andrea, Szánya Gergely, Szentmarjay Tibor, Tömöry Gyöngyvér, Török Mátyás.